A kérdőrevonás

2008 augusztus 21. | Szerző: Kiseri |

 

2008.08.06. szerda

 

 Mivel már harmadik napja rágódtam a kérdésen, vajon mit akar tőlem, úgy határoztam, kérdőre vonom. Éppen kapóra jött, hogy Husi késő estig dolgozott aznap, így a Pasi egyedül lesz otthon egész délután.

 Munkából hazaérve bevetettem magam a fürdőszobába, hogy minden tökéletes legyen a nagy pillanatra. Miután kicsinosítottam magam, kivasaltam az előző nap vett vörös ruhámat. Aztán csak ültem a fürdőlepedőmben, a pulzusom ezret vert percenként, a gyomrom borsószemnyire szűkült össze és páni félelem járt át a gondolatra, mire is készülök. A Pasi az egyetlen –és ezért talán a legjobb is- barátnőmmel élt együtt közel két éve.

 Három éjszakát vergődtem végig azon agyalva mit is fogok mondani, tenni.

 Az első változatban belépek az ajtón és egy „mindig is erre vágytam!” felkiáltással erős karjaiba kap, és ott helyben egymásnak esünk. Nem törődünk a következményekkel, nem törődünk Husival, csak kiélvezünk minden pillanatot. Majd összekapaszkodva, pihegve az iménti intenzív élmény hatásától megrészegülve megfogadjuk, többé mással nem kezdünk, mert egymásnak vagyunk teremtve.

 A másodikban már bejutva a lakásukba kérdőre vonom, hogy miért tette, amit tett? Ő meg bevallja, hogy már nem szereti Husit és elhagyja értem. Hozzátéve, hogy mióta ismer, mindig is ott voltam a szívében, de csak most mert szembenézni önnön érzéseivel. Persze ennek is hasonló véget képzeltem: boldog összeborulás, és egy kellemes, bár kissé kapkodó együttlét.

 A harmadik változat ugyanúgy kezdődik, mint az előző, de kérdésemre csodálkozó arcot vágva szabadkozik, hogy valamit félreértettem, nem volt semmi izzás, semmi flört. Sőt Husi es Ő közte soha nem mentek ilyen jól a dolgok. Ekkor megszégyenülve elrohanok, és soha többé nem találkozom vele. Mondanom sem kell, ez utóbbi volt a rémálmom.

 Ráébredtem, semmi ételme emészteni magam végre meg kell tudnom az igazat! A tettek mezejére kell lépnem. Felkaptam a mobilom, és mielőtt meggondolhattam volna magam, tárcsáztam. Hármat csörgött, aztán meghallottam a meglepett hangját.

 -Halló! Szia! Baj van?

 -Szia! Nem, nem, csak azt szeretném tudni… Illetve kérdezni, hogy még dolgozol?

 -Ja, igen még dolgozom. Miért?

 -Hát… Husi otthon van? -kérdeztem, bár tudtam a választ.

 -Nem, ma hosszúzik. Miért? Valami baj van?

 -Nem, nem, csak beszélni szeretnék veled. Átmehetek? Mikor érsz haza?

 -Ő… úgy másfél óra múlva. Miről akarsz beszélni? Kezdjek megijedni? –kérdezte már oldottabban és el is nevette magát.

 -Dehogy is, majd meglátod. Ne ijedezz! –mosolyogtam immár én is. Megbeszéltük, megcsörget, ha hazaér, elköszöntünk és vonalat bontottunk.

 

 Tehát az első lépést megtettem. Már csak várnom kell! Másfél óra? Te jó ég! Addig szedhetem a hangyákat!

 Végül nem is telt olyan lassan az idő. Hugi leült velem szemben és csacsogott. Mesélt a neten talált legújabb barátjáról, egy vietnámi fiúról. Elmesélte, mennyire aggasztja, hogy nem úgy megy neki az autóvezetői tanfolyam, ahogy kellene. Sőt, még nekem kellett őt vigasztalnom. Ezzel sikerült úgy elterelnie a figyelmemet, hogy már csörgött is a telefonom, a Pasi hazaért. Mondtam, negyed óra múlva ott vagyok és kávéval várjon, ha jót akar.

 

 Gyorsan elvégeztem az utolsó simításokat és bevágtam magam a kocsiba. Minél közelebb értem úti célomhoz, annál feszültebb lettem, de be kell vallanom, kellemes izgalommal vegyes félelem volt ez.

 Csöngettem, kijött, üdvözöltük egymást. A lakásba érve már tette is elém a forró kávét, amiért hálás voltam, így kaptam egy kis haladékot, hogy összeszedjem magam.

Csendben kortyoltunk néhányat, szinte tapintható volt a feszültség. Mindketten zavarban voltunk.

 -Na, hogysmint? –adta meg a kezdő löketet, látva zavarom, hogy nem merek belekezdeni a mondandómba.

 -Szóval, azért jöttem, hogy megkérdezzem, mi volt veled a strandon? –vágtam a közepébe, kerülve a pillantását.

 -Tudtam, hogy ezért jöttél –kezdte a Pasi-, Azt hiszem kicsit megkergültem.

 Hosszú hallgatás következett. Egymást kergették a fejemben a gondolatok. Erre nem számítottam… Nem tagad, nem borul a vállamra, nem szabadkozik. Csak megkergült? Megalázva éreztem magam. Tehát nem rólam szólt a dolog, hanem a libidójáról? Ennek a végére kellett járnom!

 -És miért kergültél meg? –törtem meg a csendet.

 -Nem is tudom… Bocsáss meg! –ez elég letörten hangzott, és ahogy rápillantottam, tartásából megbánás sütött. De ahogy felnézett pajkos csillanást véltem felfedezni a szemében. Ettől még jobban összezavarodtam. Most játszik velem?

 -Értem –mondtam, pedig dehogy értettem- Tudod, Husi a barátnőm…

 -Tudom. Ezer éve ismeritek egymást.

 Megingattam a fejem, hogy nem erről van szó. Szerettem volna kicsit összeszedettebb lenni, de az ő jelenlétében ez nem ment. Kezdett kicsúszni a kezemből a beszélgetés. Minden, amit az elmúlt pár napban elhatároztam, hogy elmondom neki, úgy eltűnt a fejemből, mintha ott se lett volna.

-Szóval –kezdtem bele újra-, ti már valamit elértetek Husival. Én nem is tudom…, hogyan gondolhattad…

 Miközben ezek a szavak elhagyták a számat, majd megszakadt a szívem, hogy pont ezt a Pasit kell visszautasítanom. Tudtam, hogy a tisztesség ezt kívánja, de a lelkem mélyén nem hagyott nyugodni a kérdés: mi lenne ha…?

 -Sjnálom. Tényleg –mondta, de a hamis csillogás még mindig ott volt a tekintetében.

 -Tudod, ha máskor, más körülmények között történt volna… Szóval, hízelgő. Tényleg. De tudod, Husi…

 -Nem történt volna meg, ha nem lennél ilyen szép. –mondta halkan.

 Ezután már semmi értelmes nem jutott az eszembe. Csak ültünk egymással szembe, kávét szürcsölve és egymás tekintetét kerülve. Mikor elfogyott a kávém, felálltam, hogy indulok, nincs más amit mondani tudnék. 

 -Biztos, hogy menni akarsz? –kérdezte- Nem érsz rá még egy kicsit?

 -Tulajdonképpen mára már nincs semmi dolgom. Miért? Segítsek valamit? –tört elő belőlem a segítőkészség. Vagy csak nem akartam otthagyni?

 -Hát… -sandított mosolyogva az asztalon lévő két patisszonra- Meg kéne pucolnom őket. Segítesz?   

 -Persze! –vágtam rá, talán túlságosan is gyorsan.

 

 Miközben küzdöttünk a zöldség absztrakt formáival, sok minden szóba került, csipkelődtünk, nevettünk, mintha az iménti kellemetlen beszélgetés meg sem történt volna.

 Miután végeztünk és ismét indulni készültem, újabb marasztaló feladattal rukkolt elő. Mosogassunk el! Beleegyeztem.

 Míg én az edényeket mostam, ő szárazra törölte azokat. Szorosan egymás mellett álltunk, egy-egy mozdulatra összeért a testünk. Bizsergető érzés volt, de próbáltam az elmosandó tányérokra koncentrálni, nehogy elveszítsem a fejem. Közben csacsogásunk szinte évődésbe csapott át. Ilyen jól már nagyon régen nem éreztem magam. Nem volt az a magas labda, amit ne tudott volna visszaadni. Ami az én szarkasztikus humoromat ismervén nem is kis teljesítmény. Mikor már az összes edény tisztán ragyogott, már eszembe sem jutott hazamenni, maradni akartam, élvezni a társaságát, a közelségét.

 

 A szobában egymás mellett ülve néztünk egy sportcsatornát és jókat nevettünk a nyilatkozatokon, gonoszkodtunk a felboruló rallyautókon. Nem a műsor volt a lényeg, hanem az együtt töltött idő.

 Viccesen megemlítette, már csak a száraz ruhákat kell leszedni, elpakolni, de egyikünk sem mozdult. Lassan a vállamra tette a kezét, és finom mozdulatokkal masszírozni kezdett. Az érintése, minden egyes mozdulata forró hullámokat indított el a gerincemen lefelé.

 -Jól esik? –kérdette csendesen.

 -Isteni! –suttogtam.

 -Szólj, ha abbahagyjam. –duruzsolta a fülembe.

 Mint akit villámcsapás ért, ráeszméltem mi lesz a vége ennek, ha most nem vetek véget a dolognak. Lelkem egyik fele folytatásért esdeklett, de a másik józanságra intett. Utóbbira hallgatva megmozdultam.

 -Most inkább hagyd abba –mondtam rekedten-, menjünk leszedni a ruhákat! –tettem hozzá kicsit összeszedve magam. Elhúzta a kezét, de nem látszott megbántottnak. Kicsit talán csalódott volt, de megértette, mi tart vissza. Mindketten tudtuk, hogy nem lenne helyes ezt tenni Husival, bármennyire is kívánjuk.

 Kapkodva rendezgettük a ruhákat, néha lopva egymásra pillantva. A levegőben még ott volt az iménti izzás. Hogy ne tűnjön menekülésnek, indulás előtt elfogadtam a meghívását egy szelet jégbehűtött dinnyére. Csendben, higgadtan fogyasztottuk el a gyümölcsöt, tudva, hogy itt a vége annak ami el sem kezdődhetett.

 

 Kikísért a kapuhoz, rövid tétovázás után gyorsan egy-egy puszit nyomtunk egymás arcára, sarkon fordultam, és szomorúan hazahajtottam.